A Beatles sok szempontból a britpop génbankja. Egyrészt a Beatles úgy őrzött és adott tovább sok zenei kódot, mint a génbank a géneket. A sima beatzene mellett a barokk pop (Eleanor Rigby), a pszichedélia (Lucy In The Sky With Diamonds), sőt még a hard rock (Helter Skelter) vagy a későbbi shoegaze (It’s All Too Much) is részben tőlük ered. Másrészt ahogy egy génbankból bármilyen életforma újraindítható, úgy a Beatles is a mai napig sok zenekar számára alapot jelent. Mintha egész műfajok nőttek volna ki egy-egy dalukból! Harmadrészt a Beatles a közösségi emlékezet részévé vált. Szó szerint a világon mindenki ismeri, így tényleg olyan, mint egy közös kulturális DNS. Ez eddig szép, de azért rohadjak meg, azt hozzátenném, hogy a Beatles-nek könnyű volt ennyi új műfaj elődjét megalkotni, hiszen akkoriban szinte semmi nem létezett még… Kicsit úgy vagyok néha velük, mint az ipari forradalom feltalálóival: – Tényleg, a víz fölforralva gőzzé alakul, és munkára fogható? Ezt még a hülye is tudja! – gondolom mindig gonoszan, amikor Watt-ról vagy Stephenson-ról van szó. Persze, de valakinek rá kellett jönnie. Ugyanígy az ipari forradalom bölcsőjéből származó „négy liverpool-i srác” meg a stábjuk: az 1960-as években be kellett hogy üljenek a stúdióba, és minden elképesztő ötletet ki kellett próbálniuk, hogy létrejöhessen ez a zenei génbank-szerű életmű.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
-
A The Reytons zenéje, talán a ritmusnak és a sok cintányérnak köszönhetően, valahogy így zúdul. Ez amiatt is van, hogy néha a gitár és az ének elhallgat, egyedül hagyva a dobot, aztán újra rázendít, vagy még inkább rázúdít. Talán a dalszövegek sodró lendülete is hozzáad, na meg a csordavokálos refrének. És még ha a témák nem is mindig a legvidámabbak, mégis ezerszer inkább hallgatom ezt, mint valami erőtlen, alter vernyákolást. Az új album sem lett lassabb, csak sokkal levegősebb. A srácok egy kicsit visszavesznek az elektromos gitártorzításból, és teret adnak a hosszabb dallamoknak, ami erősíti a melankolikus hangulatot. A szövegek pedig megfelelnek a már eleve szomorkás címnek (A Love Letter To A Broken Town): nagyrészt tényleg egy pusztuló brit iparváros valóságáról szólnak. Jonny Yerrell továbbra is a „Show, don’t tell!” módszere alapján ír. Például egy utcazenész, aki elől egy rohadék telefontok-árus elfoglalta a forgalmas helyet, ezért a vasútállomás mellett telepszik le, egy rég bezárt kocsma és egy adománybolt között (Busker’s Paradise): egy ilyen jelenet minden társadalommérnökösködő érzékenyítésnél hitelesebben beszél a szegénységről meg a munkanélküliségről. Ugyanakkor az érzelmes refréneknek is marad hely, ami a hangszerelés lazulásával együtt komplexebbé teszi a The Reytons zúduló zenéjét.
-
Pop helyett britzene. A pop az az, amikor találsz egy albumot, aztán rögtön újat keresel. A britzene viszont az, hogy visszatérsz egy régi albumhoz, és kiderül, hogy van még mit hallgatni rajta, ha nem is sok, de van. A pop az diszkógömb. A britzene az fény egy lepusztult iparváros aluljárója végén. A pop az egy aranyifjú. A britzene az egy alsó középosztálybeli srác, aki kapott egy gitárt, és most fülbemászó, mégis kifejező dalokat ír. A pop az táncikálás. A britzene az pár sörrel a tetőteraszon naplementét nézni, vagy megvárni a napfelkeltét. A pop az közhelylexikon. A britzene az érzelem és irónia, társadalomkritika és egy birodalom történelme. A pop az rágógumizene. A britzene az beat, mod, (post-)punk, heavy metal, synth és indie – angol, skót, walesi vagy éppen ír nyelvjárásban. A pop az megfelelés. A britzene az dallamokból kimérten, mégis elegánsan fölépített megtalálás: a szigetország különös ajándéka. Tudom, hogy ez most szónokiasra sikerült, de én valahogy ilyennek hallom.
-
1. Tudom, hogy a nyelvhelyesség közös ügy, s ez jól van így. És valóban, magyarul nem kellene a The szó elé az a, mert mindkettő névelő, de hadd engedjem meg magamnak ezt a fricskát. Így érzem igazán a magaménak, ezért így írom, és így is marad. Például így: „a The The az egyik lefurább britzenekarnév evör”. :) 2. Az is világos, hogy az angol helyesírás szerint kisbetűsek a címekben az olyan szavak, mint az and, or, of, the, in, on, at, to, from, a, an. Mégis lázadok ez ellen, már tizenévesen átírtam a gépemre letöltött zenékben az összes ilyen szócskát nagybetűsre. :D Többek között az Iron Maiden „Fear Of The Dark”-jánál, ami amúgy életem egyik kedvenc albuma.
-
Kábé ötmillió brit punkzenekarra fizetnék be előbb, mint a Sex Pistols-ra. Ott van például a The Undertones, a The Stranglers, a Stiff Little Fingers, a Buzzcocks, a The Damned… – Ja, hogy a The Damned a Sex Pistols előtt játszik? Akkor uccu neki! – rikkantottam, és már nyomtam is a „Jegyvásárlás” gombot. Túl korán, mint kiderült, mert utóbb féláron kezdték vesztegetni. – Jól be lehetnek szarva a szervezők, hogy ez se lesz teltházas – gondoltam, miközben azon bosszankodtam, hogy koncertjegyet nem lehet shortolni, mint a részvényeket. – De pszt! Ezt el ne mondd a levitézlett punkoknak, akik itt harcolnak a kapitalizmussal és a párás hőséggel bakancsban a műfaj alapítóinak koncertjén! Mi lenne még, ha azt is megtudnák, hogy a Skybox-ba több mint kétmillió forint volt a belépő? (Amúgy mindkét banda kúl. Öreg fullánkok nem kitört fullánkok, szúrnak ezek, ahogy bírnak, főleg Frank Carter. Inni kell pár sört, meg kell nézni őket, és mindenki megkapja a pénzéért, amit akar.)
-
Az utolsónak hirdetett The Rolling Stones-lemezt hallgatva meg tudom érteni, hogy a zenéjükért miért volt megőrülve mindenki – hatvan évvel ezelőtt. Mick Jagger hangja még nyolcvankét esztendős korára sem öregedett. Pont úgy indul a dob, akkor jön be a gitár meg az ének, és ugyanannyiszor ismétlődik a refrén. Sőt még a káosz is olyan módon kezd elszabadulni a számok vége felé, ahogy azt 1962-től fogva összerakják. Így viszont nem lehet okom panaszra: a Foreign Tongues ugyanannyira hiteles, mint az eddigi három nemzedéket végigkísérő albumaik. Akár a most hetvenöt körüli édesapám Stones-bakelitkorongja, ami majdnem az ő tizenéves kora óta ott van a polcon. Attól mindenesetre nem kell tartani, hogy 2026-ban új, meglepő irányba Gördülnének azok a bizonyos Kövek. De persze ez rendjén való.
-
Napjaink egyik legtehetségesebb posztpank zenekara, az IDLES koncertjén gondolkodtam el a könnyűzene és a politikai botránykeltés kapcsolatán. Az az igazság, hogy bár sokat hallgattam őket, főleg a Joy Is An Act Of Resistance albumot, és érzékeltem, hogy határozott véleményük van, mégsem gondoltam, hogy élőben ennyire „harcosak”. Azt tudni kell, hogy a Budapest Parkban egy csomó ország zászlója ott lobog a nézőtéren a VIP-páholyok fölött, köztük a Union Jack is, amit viszont az IDLES-koncert idejére összetekertek és a rúdhoz kötöttek. Aztán valamelyik két szám között Joe Talbot frontember belekiabálta a mikrofonba, hogy aki letépi, annak ingyenpólót ad. (Persze semmi nem történt.) Természetesen megértem, ha például egy walesi születésű embert felháborít a Union Jack, de akkor miért nem szóltak a Budapest Parknak, hogy szedjék le teljesen? Ugyanis ha összetekerték a parkosok, akkor nehéz nem arra gondolni, hogy a turnémenedzsment kérésére tették. Vagy legkésőbb a beállás során észre kellett, hogy vegye a zenekar, és leszedethette volna. Ez ütött szöget a fejemben. Nem tudom bizonyítani a dolgot, de ezt így Joe Talbot-ék részéről egyszerűen zenebohóckodásnak érzem. Mennyivel jobb volna tét nélküli politikai botránygesztusok helyett simán csak hagyni, hogy a számaik magukért beszéljenek, mármint ha elég jól működnek…
-
– Hogy mi az elcseszettebb dolog? White Lies-t hallgatni vagy egyedül koncertre menni? Ööö… Egyedül menni a White Lies-ra! – ebből a tűnődésemből a péntek délután pofátlan szépsége rángatott ki: napsütés és mozdulatlan felhők a szélcsendben. Még mindig bennem élt ez a látvány, amikor este a White Lies rázendített. A koncertjük zseniálisan föl volt építve: egyszerűen azt éreztem rajta, hogy a három zenész, a turnétársuk és a stáb szorgosan együttműködik azért, hogy elringassák a közönséget. Mi pedig együtt hintáztunk az általuk keltett hullámokon. Visszaemlékeztem a délutánra, és akkor megértettem, hogy miért jó White Lies-t hallgatni: önmagában az, hogy nemcsak én vagyok ilyen elcseszett, nemcsak én küzdök ugyanazokkal a gondokkal, nemcsak nekem vannak negatív érzelmeim, egyáltalán érzelmeim, önmagában is enyhülést ad. Mintha a zenekar összegyűjtötte volna Budapest összes elcseszett emberét, hogy elvigyen minket egy napsütéses világba, ahol a szélcsendben mozdulatlanok a felhők, és együtt próbálunk meg nem szétesni.
-
Mindig voltak múló divatok és rosszul öregedő ötletek: a kilencvenes évek hülyeségei után jöttek a kétezres évek hülyeségei. Utóbbiak közé tartozott egy sajátos filmes képi világ túlégetett kék meg zöld színekkel, és mozgás közbeni elkenéssel. Ez A gépészben (2004) még izgalmas volt, A 23-as számnál (2007) már zavaró lett, A Hegylakó 5.: A forrást (2007) pedig teljesen önmaga paródiájává tette. Ez a szét-effektezés akkoriban újdonságnak számított, és jó ötletnek tűnt, de így utólag visszanézve gagyi hatást kelt. Ugyanez volt a fotózás terén: akkoriban minden tizenéves rárakta az iWiW-es profilképére a poszterizálás szűrőt. (Én is egy underground művésznek éreztem magam tőle.) Na most pontosan erre a különlegesnek szánt képiségre példa az Oasis 2002-es Heathen Chemistry című albumának borítója. Értem, hogy egy kötetlen közös pillanat ábrázolása volt a cél (a tagok a metróállomáson ácsorognak), de ez a lazaság a mesterséges vizuális köd miatt egyáltalán nem jön át, a kép inkább creepy lesz és realitásvesztett. (A zenekar mintha kicsit valóban el is szállt volna: lassan dolgoztak, Liam szart az egész albumkészítésre, sőt egy csomó félkész szám idő előtt kiszivárgott.) És az album zenéje pontosan ugyanúgy nem lett maradandó, mint a borítója. Mindez persze jól mutatja az ezredforduló problémáját: az Oasis által megreformált britpop már épp lendületét vesztette, de még éveket kellett várni arra, hogy az újabb indie-hullám elinduljon. Az viszont már egy másik történet…
-
Mintha kicsit újból virágzásnak indulna a britzenei élet. Úgy értem, csomó külföldi előadó jött vagy jön mostanság Magyarországra a shame-től kezdve a The Subways-en át a White Lies-on keresztül a The Horrors-ig. Sőt: 2026 nyarán IDLES is lesz! A Depeche Mode koncertfilmet mutatott be, magyar zenészek meg az ő dalaikat mutatják be hamarosan. Gyermeki naivitással várom az Oasis-t, hátha tényleg tovább turnéznak, és hátha Budapesten tartják a környékbeli koncertjüket… Aztán ott vannak az albumok! A shame és a The Subways most jelentkezett. Közeleg egy Depeche Mode és egy Ultravox lemez, de az egyik személyes kedvencem, a Cast is hamarosan kiadja a Yeah Yeah Yeah-t. Jó, azért a bandák többsége nem fiatal már, és a megjelenéseknek is csak egy része valódi stúdióalbum. Tudom, hogy mindez egy kicsit hervatag – de én ennek a sokadik britzenés virágzásnak is örülök. Szóval hulljanak csak azok a szirmok körülöttem!
