A britek bennem mindig is nagyon ambivalens érzéseket keltettek. Végignézve a történelmükön a gyakorlatias „működik”-jellegű gondolkodásuk Occam borotvájától a William Blake-féle „sátáni malmokon” keresztül a Boots című Rudyard Kipling-versig vezeti a szememet. És hát kicsit elborzadok a látványtól. Ugyanakkor nem tudom nem tisztelni ennek a „mindegy, csak működjön”-gondolkodásnak az eredményét. Alapvetően egy olyan élhető világot teremtettek általa, amiben azért egész jól el lehet lenni, ha az ember tényleg akarja. Mindenki a maga dolgával foglalkozik, és próbálja sikerre vinni. A könnyűzenészeik is keményen dolgoznak, az érzelmeiket és a közlésvágyukat üzletileg is működő zeneipari konstrukciókba csatornázva. Kiváló ötleteik vannak. Ráadásul olyan pofátlanul karakteresek, hogy a birka típusú ember vakon követi a divatjaikat, az éberebbje meg próbál tanulni tőlük. Alapelvem, hogy „soha ne állíts valamit példa nélkül, és sose írj példát új állítás nélkül”, szóval itt a Motörhead esete. A feketeöves britzene-rajongókkal nem játszanám el azt a tréfát, hogy kitaláltassam velük, a Motörhead amerikai volt vagy angol. Viszont eddig minden ismerősöm bedőlt, és amcsinak gondolta őket. Miért? Mert hiába angolok, a rock ’n’ roll -os, speed metal-os, thras-es zenéjükhöz az amerikai életérzés állt közel. Ők pedig ennek megfelelően alakították ki az imidzsüket (például a konföderációs zászlóval vagy Lemmy polgárháborús lovassági kalapjával). Aztán hagyták, hogy aki akarja, az amcsinak nézze őket. Na, ez az, amire azt mondom, hogy üzletileg jól működő könnyűzene.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
-
Ha már brit zene, akkor érdemes szót ejteni a skót Donovan-ről. Ő valahol mindig ott bujkált a pop élvonalában: rivalizáltatni akarták Bob Dylan-nel, inspirálta a Led Zeppelin-t és Indiába utazott a Beatles társaságában. Jóban volt Brian Jones-szal, és új gitártechnikát tanított Paul McCartney-nak. Én mégis az egyik kedvenc filmem, Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővérének zenéjéért vagyok hálás neki. A címadó dallal – amely Szent Ferenc Naphimnuszának az egyszerűsített átirata – segít párhuzamot vonnom a beatnemzedék szabadságvágya és a fiatal Ferenc tiszta, őszinte élet utáni vágyódása között. Érdekes, hogy a Zeffirelli-féle Rómeó és Júlia betétdalát, a What Is A Youth-t is egy brit zenész, Glen Weston énekelte. Nino Rota zenéje lassú és olaszosan szentimentális – ezzel szemben Weston arca és fiatal, tiszta tenor hangja is nagyon brit. Pontosan artikulál angolul, megjelenése pedig nélkülözi az olasz teatralitást. Az én képzeletemben így épít hidat Itália és Nagy-Britannia, a veronai polgárok világa és Shakespeare-é között. Ami viszont furcsa, hogy Glen Weston sem azelőtt, sem azóta nem volt egy igazán ismert előadó, alig tudtam előásni valamit róla. Úgy hírlik, óceánjárókon zenélt, majd néhány éve Ausztráliában hunyt el. Biztos vagyok benne, hogy olyan kedves rajongással fogadták énekét a hajók utasai, mint a Rómeó és Júlia báli jelenetének közönsége.
-
…And Don’t The Kids Just Love It című albuma sok popkulturális témát feldolgoz. Olyan, mintha a zenekar tényleg televízióként sugározná a valóság elemeit, másodlagos médiumként. A legfeltűnőbb, hogy a Diary Of A Young Man című számban David Bowie Starman-jének refrénjét dúdolják. Olyan, mintha azt a gyereket, akit David Bowie említ a dalszövegben, a Starman tanácsa ellenére nem hagyták volna eleget hülyéskedni. A gyerek időközben felnőve olyan melankolikus fiatalemberré vált, aki azt írja a naplójába: „I still can’t find you / don’t think I ever will”. Mintha a Starman kozmikus reménye, a „let all the children boogie” jótékony szabadsága valahol elveszett volna útközben, és mire a fiatal srác odaért a barátjához, ő már nem volt otthon („But when I got there she wasn’t in / she never is”). Elképesztően erős utalás! Aztán ott van az album másik legjobb száma, a zeneileg egyébként zseniális Beatles-utánérzésű The Glittering Prizes, amely egy brit TV-műsor címét viseli, vagy a Geoffrey Ingram, ami pedig névegyezés egy híres brit fizikussal. Az A Picture Of Dorian Gray a klasszikus irodalom popkulturális tárggyá válására példa. Az I Know Where Syd Barrett Lives a Pink Floyd legkreatívabb tagjáról szól. Kísértetiesen fanyarul humoros volt 1981-ben azt állítani, hogy tudják, hol lakik, mert Syd ekkor mentális problémái miatt már évek óta teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, és visszavonult életet élt leharcolt külsővel. Az ilyen számokhoz persze jól illik a kicsit kásás hangzás, és a kémsorozatból kölcsönzött albumborító. Mindez összességében számomra posztpunk-művészeti értékkel bír. Jól mutatja a televízió másodlagosságát és médium mivoltát: mintha minden, ami korábban a valóságban előfordult, bekerült volna egy TV-be, hogy ott megkettőződve önálló életre keljen.
-
Nem Judah’s Priest (Júda papja), nem Judas’s priest (Júdás papja), nem Judas-priest (júdáspap). A megfejtés bizony Papp Júdás, bármilyen meglepő. Az angol nyelvben ugyanis a „Judas Priest!” egy káromkodáshelyettesítő felkiáltás, hogy ne kelljen Jézus nevét hiába venni („Jesus Christ!”). Ha a lényegét nézem, akkor olyan, mintha azt mondanám: Úr Istók, „Az úristókját!” istenhelyettesítő káromkodásból. Ha pedig lefordítom, akkor: Papp Júdás. Ebből a nemlétező névből Bob Dylan csinált egy valódi személyt, és a The Ballad of Frankie Lee and Judas Priest című dalának egyik szereplőjévé tette. Judas Priest egy titokzatos figura, aki megkísérti Frankie Lee-t egy csomó pénzzel, majd szól, hogy otthon várja őt, és eltűnik. Frankie nagy nehezen megtalálja őt egy Örökkévalóság-nak nevezett, nagyon furcsa házban, ahol később meghal a kísértő karjaiban. Na, hát ilyen ez a Papp Júdás, és innen vette a zenekar a nevét. Jegyezd meg ezt a posztot, mate, és villogj vele a haverjaidnak, hogy te ilyeneket tudsz.
-
A Beatles sok szempontból a britpop génbankja. Egyrészt a Beatles úgy őrzött és adott tovább sok zenei kódot, mint a génbank a géneket. A sima beatzene mellett a barokk pop (Eleanor Rigby), a pszichedélia (Lucy In The Sky With Diamonds), sőt még a hard rock (Helter Skelter) vagy a későbbi shoegaze (It’s All Too Much) is részben tőlük ered. Másrészt ahogy egy génbankból bármilyen életforma újraindítható, úgy a Beatles is a mai napig sok zenekar számára alapot jelent. Mintha egész műfajok nőttek volna ki egy-egy dalukból! Harmadrészt a Beatles a közösségi emlékezet részévé vált. Szó szerint a világon mindenki ismeri, így tényleg olyan, mint egy közös kulturális DNS. Ez eddig szép, de azért rohadjak meg, azt hozzátenném, hogy a Beatles-nek könnyű volt ennyi új műfaj elődjét megalkotni, hiszen akkoriban szinte semmi nem létezett még… Kicsit úgy vagyok néha velük, mint az ipari forradalom feltalálóival: – Tényleg, a víz fölforralva gőzzé alakul, és munkára fogható? Ezt még a hülye is tudja! – gondolom mindig gonoszan, amikor Watt-ról vagy Stephenson-ról van szó. Persze, de valakinek rá kellett jönnie. Ugyanígy az ipari forradalom bölcsőjéből származó „négy liverpool-i srác” meg a stábjuk: az 1960-as években be kellett hogy üljenek a stúdióba, és minden elképesztő ötletet ki kellett próbálniuk, hogy létrejöhessen ez a zenei génbank-szerű életmű.
-
A The Reytons zenéje, talán a ritmusnak és a sok cintányérnak köszönhetően, valahogy így zúdul. Ez amiatt is van, hogy néha a gitár és az ének elhallgat, egyedül hagyva a dobot, aztán újra rázendít, vagy még inkább rázúdít. Talán a dalszövegek sodró lendülete is hozzáad, na meg a csordavokálos refrének. És még ha a témák nem is mindig a legvidámabbak, mégis ezerszer inkább hallgatom ezt, mint valami erőtlen, alter vernyákolást. Az új album sem lett lassabb, csak sokkal levegősebb. A srácok egy kicsit visszavesznek az elektromos gitártorzításból, és teret adnak a hosszabb dallamoknak, ami erősíti a melankolikus hangulatot. A szövegek pedig megfelelnek a már eleve szomorkás címnek (A Love Letter To A Broken Town): nagyrészt tényleg egy pusztuló brit iparváros valóságáról szólnak. Jonny Yerrell továbbra is a „Show, don’t tell!” módszere alapján ír. Például egy utcazenész, aki elől egy rohadék telefontok-árus elfoglalta a forgalmas helyet, ezért a vasútállomás mellett telepszik le, egy rég bezárt kocsma és egy adománybolt között (Busker’s Paradise): egy ilyen jelenet minden társadalommérnökösködő érzékenyítésnél hitelesebben beszél a szegénységről meg a munkanélküliségről. Ugyanakkor az érzelmes refréneknek is marad hely, ami a hangszerelés lazulásával együtt komplexebbé teszi a The Reytons zúduló zenéjét.
-
Pop helyett britzene. A pop az az, amikor találsz egy albumot, aztán rögtön újat keresel. A britzene viszont az, hogy visszatérsz egy régi albumhoz, és kiderül, hogy van még mit hallgatni rajta, ha nem is sok, de van. A pop az diszkógömb. A britzene az fény egy lepusztult iparváros aluljárója végén. A pop az egy aranyifjú. A britzene az egy alsó középosztálybeli srác, aki kapott egy gitárt, és most fülbemászó, mégis kifejező dalokat ír. A pop az táncikálás. A britzene az pár sörrel a tetőteraszon naplementét nézni, vagy megvárni a napfelkeltét. A pop az közhelylexikon. A britzene az érzelem és irónia, társadalomkritika és egy birodalom történelme. A pop az rágógumizene. A britzene az beat, mod, (post-)punk, heavy metal, synth és indie – angol, skót, walesi vagy éppen ír nyelvjárásban. A pop az megfelelés. A britzene az dallamokból kimérten, mégis elegánsan fölépített megtalálás: a szigetország különös ajándéka. Tudom, hogy ez most szónokiasra sikerült, de én valahogy ilyennek hallom.
-
1. Tudom, hogy a nyelvhelyesség közös ügy, s ez jól van így. És valóban, magyarul nem kellene a The szó elé az a, mert mindkettő névelő, de hadd engedjem meg magamnak ezt a fricskát. Így érzem igazán a magaménak, ezért így írom, és így is marad. Például így: „a The The az egyik lefurább britzenekarnév evör”. :) 2. Az is világos, hogy az angol helyesírás szerint kisbetűsek a címekben az olyan szavak, mint az and, or, of, the, in, on, at, to, from, a, an. Mégis lázadok ez ellen, már tizenévesen átírtam a gépemre letöltött zenékben az összes ilyen szócskát nagybetűsre. :D Többek között az Iron Maiden „Fear Of The Dark”-jánál, ami amúgy életem egyik kedvenc albuma.
-
Kábé ötmillió brit punkzenekarra fizetnék be előbb, mint a Sex Pistols-ra. Ott van például a The Undertones, a The Stranglers, a Stiff Little Fingers, a Buzzcocks, a The Damned… – Ja, hogy a The Damned a Sex Pistols előtt játszik? Akkor uccu neki! – rikkantottam, és már nyomtam is a „Jegyvásárlás” gombot. Túl korán, mint kiderült, mert utóbb féláron kezdték vesztegetni. – Jól be lehetnek szarva a szervezők, hogy ez se lesz teltházas – gondoltam, miközben azon bosszankodtam, hogy koncertjegyet nem lehet shortolni, mint a részvényeket. – De pszt! Ezt el ne mondd a levitézlett punkoknak, akik itt harcolnak a kapitalizmussal és a párás hőséggel bakancsban a műfaj alapítóinak koncertjén! Mi lenne még, ha azt is megtudnák, hogy a Skybox-ba több mint kétmillió forint volt a belépő? (Amúgy mindkét banda kúl. Öreg fullánkok nem kitört fullánkok, szúrnak ezek, ahogy bírnak, főleg Frank Carter. Inni kell pár sört, meg kell nézni őket, és mindenki megkapja a pénzéért, amit akar.)
-
Az utolsónak hirdetett The Rolling Stones-lemezt hallgatva meg tudom érteni, hogy a zenéjükért miért volt megőrülve mindenki – hatvan évvel ezelőtt. Mick Jagger hangja még nyolcvankét esztendős korára sem öregedett. Pont úgy indul a dob, akkor jön be a gitár meg az ének, és ugyanannyiszor ismétlődik a refrén. Sőt még a káosz is olyan módon kezd elszabadulni a számok vége felé, ahogy azt 1962-től fogva összerakják. Így viszont nem lehet okom panaszra: a Foreign Tongues ugyanannyira hiteles, mint az eddigi három nemzedéket végigkísérő albumaik. Akár a most hetvenöt körüli édesapám Stones-bakelitkorongja, ami majdnem az ő tizenéves kora óta ott van a polcon. Attól mindenesetre nem kell tartani, hogy 2026-ban új, meglepő irányba Gördülnének azok a bizonyos Kövek. De persze ez rendjén való.
