Pop helyett britzene. A pop az az, amikor találsz egy albumot, aztán rögtön újat keresel. A britzene viszont az, hogy visszatérsz egy régi albumhoz, és kiderül, hogy van még mit hallgatni rajta, ha nem is sok, de van. A pop az diszkógömb. A britzene az fény egy lepusztult iparváros aluljárója végén. A pop az egy aranyifjú. A britzene az egy alsó középosztálybeli srác, aki kapott egy gitárt, és most fülbemászó, mégis kifejező dalokat ír. A pop az táncikálás. A britzene az pár sörrel a tetőteraszon naplementét nézni, vagy megvárni a napfelkeltét. A pop az közhelylexikon. A britzene az érzelem és irónia, társadalomkritika és egy birodalom történelme. A pop az rágógumizene. A britzene az beat, mod, (post-)punk, heavy metal, synth és indie – angol, skót, walesi vagy éppen ír nyelvjárásban. A pop az megfelelés. A britzene az dallamokból kimérten, mégis elegánsan fölépített megtalálás: a szigetország különös ajándéka. Tudom, hogy ez most szónokiasra sikerült, de én valahogy ilyennek hallom.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
Hozzászólás