A The Reytons zenéje, talán a ritmusnak és a sok cintányérnak köszönhetően, valahogy így zúdul. Ez amiatt is van, hogy néha a gitár és az ének elhallgat, egyedül hagyva a dobot, aztán újra rázendít, vagy még inkább rázúdít. Talán a dalszövegek sodró lendülete is hozzáad, na meg a csordavokálos refrének. És még ha a témák nem is mindig a legvidámabbak, mégis ezerszer inkább hallgatom ezt, mint valami erőtlen, alter vernyákolást. Az új album sem lett lassabb, csak sokkal levegősebb. A srácok egy kicsit visszavesznek az elektromos gitártorzításból, és teret adnak a hosszabb dallamoknak, ami erősíti a melankolikus hangulatot. A szövegek pedig megfelelnek a már eleve szomorkás címnek (A Love Letter To A Broken Town): nagyrészt tényleg egy pusztuló brit iparváros valóságáról szólnak. Jonny Yerrell továbbra is a „Show, don’t tell!” módszere alapján ír. Például egy utcazenész, aki elől egy rohadék telefontok-árus elfoglalta a forgalmas helyet, ezért a vasútállomás mellett telepszik le, egy rég bezárt kocsma és egy adománybolt között (Busker’s Paradise): egy ilyen jelenet minden társadalommérnökösködő érzékenyítésnél hitelesebben beszél a szegénységről meg a munkanélküliségről. Ugyanakkor az érzelmes refréneknek is marad hely, ami a hangszerelés lazulásával együtt komplexebbé teszi a The Reytons zúduló zenéjét.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
Hozzászólás