Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
Kategória: Friss’n’chips
-
A The Reytons zenéje, talán a ritmusnak és a sok cintányérnak köszönhetően, valahogy így zúdul. Ez amiatt is van, hogy néha a gitár és az ének elhallgat, egyedül hagyva a dobot, aztán újra rázendít, vagy még inkább rázúdít. Talán a dalszövegek sodró lendülete is hozzáad, na meg a csordavokálos refrének. És még ha a témák…
-
Az utolsónak hirdetett The Rolling Stones-lemezt hallgatva meg tudom érteni, hogy a zenéjükért miért volt megőrülve mindenki – hatvan évvel ezelőtt. Mick Jagger hangja még nyolcvankét esztendős korára sem öregedett. Pont úgy indul a dob, akkor jön be a gitár meg az ének, és ugyanannyiszor ismétlődik a refrén. Sőt még a káosz is olyan módon…
-
Mintha kicsit újból virágzásnak indulna a britzenei élet. Úgy értem, csomó külföldi előadó jött vagy jön mostanság Magyarországra a shame-től kezdve a The Subways-en át a White Lies-on keresztül a The Horrors-ig. Sőt: 2026 nyarán IDLES is lesz! A Depeche Mode koncertfilmet mutatott be, magyar zenészek meg az ő dalaikat mutatják be hamarosan. Gyermeki naivitással…
-
Megnéztem az M-et. Mint mindig a Depeche Mode esetében, most is úgy láttam, mintha főleg az mozgatná őket, hogy fölépítsék egy vallásközi, egyetemleges ünnep szerkezetét. Egy halálról szóló, komor ünnepét. Erre amúgy minden indokuk megvan: a 2023-as Memento Mori-albummal részben az akkor elhunyt Andy Fletchert búcsúztatták, a filmet pedig Mexikóban, ebben a furcsa, állítólagos halálkultusszal…
