– Hogy mi az elcseszettebb dolog? White Lies-t hallgatni vagy egyedül koncertre menni? Ööö… Egyedül menni a White Lies-ra! – ebből a tűnődésemből a péntek délután pofátlan szépsége rángatott ki: napsütés és mozdulatlan felhők a szélcsendben. Még mindig bennem élt ez a látvány, amikor este a White Lies rázendített. A koncertjük zseniálisan föl volt építve: egyszerűen azt éreztem rajta, hogy a három zenész, a turnétársuk és a stáb szorgosan együttműködik azért, hogy elringassák a közönséget. Mi pedig együtt hintáztunk az általuk keltett hullámokon. Visszaemlékeztem a délutánra, és akkor megértettem, hogy miért jó White Lies-t hallgatni: önmagában az, hogy nemcsak én vagyok ilyen elcseszett, nemcsak én küzdök ugyanazokkal a gondokkal, nemcsak nekem vannak negatív érzelmeim, egyáltalán érzelmeim, önmagában is enyhülést ad. Mintha a zenekar összegyűjtötte volna Budapest összes elcseszett emberét, hogy elvigyen minket egy napsütéses világba, ahol a szélcsendben mozdulatlanok a felhők, és együtt próbálunk meg nem szétesni.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
Hozzászólás