Megnéztem az M-et. Mint mindig a Depeche Mode esetében, most is úgy láttam, mintha főleg az mozgatná őket, hogy fölépítsék egy vallásközi, egyetemleges ünnep szerkezetét. Egy halálról szóló, komor ünnepét. Erre amúgy minden indokuk megvan: a 2023-as Memento Mori-albummal részben az akkor elhunyt Andy Fletchert búcsúztatták, a filmet pedig Mexikóban, ebben a furcsa, állítólagos halálkultusszal rendelkező országban vették föl. A koncert kapcsán Peter Brook brit rendező jutott eszembe. Orghast című 1971-es projektjében nemzetközi színházi stábbal, gesztusokkal és halandzsanyelven tett fantasztikus kísérletet egy vallásokat ötvöző, bárki számára átélhető ünnep megalkotására. Nem gondolom, hogy a Depeche Mode annyira közel jár az ember és a természetfölötti találkozásának forrásvidékéhez, mint Brook a maga szakrális színházával. Ám ha valaki éppen gyászol, vagy kiüresedettnek és ünneptelennek érzi az életét, akár még enyhülést is adhat neki az M.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
-
Mi volt ez, de tényleg? Mert az még oké, hogy szeptemberben lerakták az asztalra az év egyik legjobb brit lemezét, a Cutthroat-ot, de hogy rögtön október 30-án ilyen közösségi megborulást nyomnak Budapesten, arról nem volt szó! Azt valahogy elfogadtam, hogy Charlie Steen énekes már 2023-as Reflektor Fesztiválon is félmeztelenre vetkőzött, és a valószínűtlenül széles vállaira függesztett karjait dobálta mindenfelé! De hogy most circle pit-et vezényelve súlyzózik a mikrofonállvánnyal, miközben Josh Finerty a háta mögött rohangál, és szakad le a válláról a basszusgitár – ez nekem magas! Az is egy dolog, hogy mennyi negatív érzelem gyűlik a dalszövegeikben, de hogy ennek ellenére még mindig ekkora vigyorral kacsintanak a közönségre tizenegy év után is? Szóval vehemensek, kiszámíthatatlanok és ironikusak: tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy a shame a poszt-punk Paddy Pimblet-je! Durrant is a pofon az A38-on, mi meg mehettünk haza csengő füllel a koncertről.
-
Beat, pop, synth – nem folytatom, a műfaji besorolásokkal ráérünk még. Az angolok, skótok, walesiek és írek emlegetésével is. A blog a brit népek könnyűzenéjéről szól. Érdekel ez a téma, és a vele kapcsolatos gondolataimat jól esik szavakba önteni. Ezért írom, nem másért. Érteni nem értek hozzá, csak a személyes benyomásaimat és véleményeimet olvashatod. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd. Ha megtalál Téged ez a blog, kívánom, hogy találj Te is legalább annyi vigaszt benne, mint amennyit nekem jelent.
