Megint olyan előadóról lesz szó, amit nem is tudom, hogy hallgat-e bárki itthon rajtam kívül: Johnny Marr. Régi zenekara, a The Smiths veszélyes útra indult, amikor a ’80-as években elkezdték szétbontani a hagyományos 3-4 perces „bevezetés–tárgyalás–befejezés” felosztású dalszerkezetet. Föl is kaptam a fejem, amikor először hallottam Morrissey-t percekig nyivákolni meg sóhajtozni. Sosem tetszett igazán, de valahogy működött, mert kultstátuszt értek el. Azóta Johnny Marr-t látom a munkásságukat önállóan a legszuperebbül folytató tagjuknak, aki visszatért ugyan a hagyományos britpop formavilághoz, de ritka különleges megoldásokkal és hangulatokkal. Ritmikus, táncolható hipnózis! Csilingelő, szinte második énekesként szereplő gitárfutamok! Nosztalgia és futurizmus ellentéte! Nos, az új Johnny Marr-album, a The Age Of Everything szinte egyet sem tartalmaz ezek közül. Nem várom a vegetarianizmus nyivákolva és sóhajtozva történő dicsőítését, de egyszerűen nem értem, hogy hogyan lehet elsővonalas britzene ennyire átlagos… Tisztességes, masszív munkának mondanám, de egy számot sem állítanék be róla ébresztőnek, szemben például a New Dominions-szel a Call The Comet-korongról, amire a mai napig kelek, és nem utáltam. Meg.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
