A britek bennem mindig is nagyon ambivalens érzéseket keltettek. Végignézve a történelmükön a gyakorlatias „működik”-jellegű gondolkodásuk Occam borotvájától a William Blake-féle „sátáni malmokon” keresztül a Boots című Rudyard Kipling-versig vezeti a szememet. És hát kicsit elborzadok a látványtól. Ugyanakkor nem tudom nem tisztelni ennek a „mindegy, csak működjön”-gondolkodásnak az eredményét. Alapvetően egy olyan élhető világot teremtettek általa, amiben azért egész jól el lehet lenni, ha az ember tényleg akarja. Mindenki a maga dolgával foglalkozik, és próbálja sikerre vinni. A könnyűzenészeik is keményen dolgoznak, az érzelmeiket és a közlésvágyukat üzletileg is működő zeneipari konstrukciókba csatornázva. Kiváló ötleteik vannak. Ráadásul olyan pofátlanul karakteresek, hogy a birka típusú ember vakon követi a divatjaikat, az éberebbje meg próbál tanulni tőlük. Alapelvem, hogy „soha ne állíts valamit példa nélkül, és sose írj példát új állítás nélkül”, szóval itt a Motörhead esete. A feketeöves britzene-rajongókkal nem játszanám el azt a tréfát, hogy kitaláltassam velük, a Motörhead amerikai volt vagy angol. Viszont eddig minden ismerősöm bedőlt, és amcsinak gondolta őket. Miért? Mert hiába angolok, a rock ’n’ roll -os, speed metal-os, thras-es zenéjükhöz az amerikai életérzés állt közel. Ők pedig ennek megfelelően alakították ki az imidzsüket (például a konföderációs zászlóval vagy Lemmy polgárháborús lovassági kalapjával). Aztán hagyták, hogy aki akarja, az amcsinak nézze őket. Na, ez az, amire azt mondom, hogy üzletileg jól működő könnyűzene.
