A Tom Smith-koncertről kilépve szivarra gyújtok: segít lazítani, mégis hagyja, hogy éles maradjak agyilag. Ahogy a dohány felizzik, el is kezdenek rendeződni a fejemben a gondolatok és benyomások. Szóval Tom Smith-nek, az Editors frontemberének első saját albuma a There Is Nothing In The Dark That Isn’t There In The Light. Elképesztően hosszú címe akár jelmondatnak is beillene! Tartalma pedig arra tanít engem, hogy ami befelé forduló, az nem feltétlenül depresszív. Maga Tom Smith úgy jellemzi a szóló munkásságát, mint a dalszerzésnek azt a módját, ahogyan szíve szerint az Editors zenéit is írná. Na, nem mintha az Editors csirkedarálás lenne! Hivatalosan post-punk, de annyira intelligens, hogy szerintem csak én hallom benne a punk-ot… Ezt bizonyítja az is, hogy a koncerten kétgitáros felállással is kiválóan működtek az olyan, picit karcosabb Editors-kedvenceim is, mint például a Blood vagy a Smokers Outside The Hospital Doors. Szóval talán nem is áll annyira távol egymástól a kettő, ha összeköti őket Tom Smith erős színpadi jelenléte. A színpadi jelenlét, ami számomra valahogy az angolszász színházi hagyományhoz köthető. Ott Shakespeare óta természetes a fellépés elejétől a végéig tartó koncentrált munka, a valódi közlésvágy és a magamutogatásmentesség. Az Akvárium Klub pedig elegáns, mégis bensőséges helyszíne lett a Nicholas Willes segítségével megvalósuló szólókoncertnek. Amit így most fölidézve szivarfüstön keresztül látok, mégis élesen.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
