– Elég random ötlet, de nem volna kedved eljönni velem Chris Reá-ra? A bátyámtól van két jegyem – ezzel hívott föl egy barátom 2017 novemberében. Nehéz napokon voltam túl, és a java még hátravolt, úgyhogy „ennél rosszabb már nem lehet” alapon belementem. Én akkor fesztiválokon kívül még nem igazán láttam élőben külföldi nagy előadót, fura is volt, a Papp László Sportarénát székekkel rendezték be, a kiégett fűcsomókhoz és fesztivál-pusztához szokott lábam pedig drága, gumiborítású padlót tapos. Ráadásul csóróként még egy sört se vettünk. – Micsoda unalmas este lesz! – gondoltam. Amikor viszont leültünk, és elkezdődött a koncert, valami megváltozott bennem. A gitárdallamok valahogy ellazítottak. Önkéntelenül lehajtottam a fejem, becsuktam a szemem, és elkezdtem a zene ütemére – amúgy viszonylag lassan – változó formákat vizionálni. Mindezt full józanul! – Mi a…? – néztem föl csodálkozva, de rögtön meg is ijedtem, hogy soha többé nem térnek vissza. Gyorsan visszacsuktam hát a szememet, és megnyugodva tapasztaltam, hogy ezek a gyönyörű felszínek újból ott mozognak előttem. – Jól vagy? – kérdezte a barátom, aki mellettem ült egyenes háttal. – Ugye nem most akarsz itt a koncerten összeomlani? – Nem – motyogtam –, csak chill-ezek. – Majd hozzátettem: – Rendezem a gondolataimat. – Azóta tudom, hogy képes vagyok komplex, minőségi zenék elmélyült hallgatása közben ilyen látomásra. Csak a zene kell hozzá, semmi tudatmódosító. Köszönöm neked, Chris Rea! Isten veled!
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
