…And Don’t The Kids Just Love It című albuma sok popkulturális témát feldolgoz. Olyan, mintha a zenekar tényleg televízióként sugározná a valóság elemeit, másodlagos médiumként. A legfeltűnőbb, hogy a Diary Of A Young Man című számban David Bowie Starman-jének refrénjét dúdolják. Olyan, mintha azt a gyereket, akit David Bowie említ a dalszövegben, a Starman tanácsa ellenére nem hagyták volna eleget hülyéskedni. A gyerek időközben felnőve olyan melankolikus fiatalemberré vált, aki azt írja a naplójába: „I still can’t find you / don’t think I ever will”. Mintha a Starman kozmikus reménye, a „let all the children boogie” jótékony szabadsága valahol elveszett volna útközben, és mire a fiatal srác odaért a barátjához, ő már nem volt otthon („But when I got there she wasn’t in / she never is”). Elképesztően erős utalás! Aztán ott van az album másik legjobb száma, a zeneileg egyébként zseniális Beatles-utánérzésű The Glittering Prizes, amely egy brit TV-műsor címét viseli, vagy a Geoffrey Ingram, ami pedig névegyezés egy híres brit fizikussal. Az A Picture Of Dorian Gray a klasszikus irodalom popkulturális tárggyá válására példa. Az I Know Where Syd Barrett Lives a Pink Floyd legkreatívabb tagjáról szól. Kísértetiesen fanyarul humoros volt 1981-ben azt állítani, hogy tudják, hol lakik, mert Syd ekkor mentális problémái miatt már évek óta teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, és visszavonult életet élt leharcolt külsővel. Az ilyen számokhoz persze jól illik a kicsit kásás hangzás, és a kémsorozatból kölcsönzött albumborító. Mindez összességében számomra posztpunk-művészeti értékkel bír. Jól mutatja a televízió másodlagosságát és médium mivoltát: mintha minden, ami korábban a valóságban előfordult, bekerült volna egy TV-be, hogy ott megkettőződve önálló életre keljen.
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
