Az utolsónak hirdetett The Rolling Stones-lemezt hallgatva meg tudom érteni, hogy a zenéjükért miért volt megőrülve mindenki – hatvan évvel ezelőtt. Mick Jagger hangja még nyolcvankét esztendős korára sem öregedett. Pont úgy indul a dob, akkor jön be a gitár meg az ének, és ugyanannyiszor ismétlődik a refrén. Sőt még a káosz is olyan módon kezd elszabadulni a számok vége felé, ahogy azt 1962-től fogva összerakják. Így viszont nem lehet okom panaszra: a Foreign Tongues ugyanannyira hiteles, mint az eddigi három nemzedéket végigkísérő albumaik. Akár a most hetvenöt körüli édesapám Stones-bakelitkorongja, ami majdnem az ő tizenéves kora óta ott van a polcon. Attól mindenesetre nem kell tartani, hogy 2026-ban új, meglepő irányba Gördülnének azok a bizonyos Kövek. De persze ez rendjén való.
Legutóbbi bejegyzések
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
Hozzászólás