Britzene

Mindig voltak múló divatok és rosszul öregedő ötletek: a kilencvenes évek hülyeségei után jöttek a kétezres évek hülyeségei. Utóbbiak közé tartozott egy sajátos filmes képi világ túlégetett kék meg zöld színekkel, és mozgás közbeni elkenéssel. Ez A gépészben (2004) még izgalmas volt, A 23-as számnál (2007) már zavaró lett, A Hegylakó 5.: A forrást (2007) pedig teljesen önmaga paródiájává tette. Ez a szét-effektezés akkoriban újdonságnak számított, és jó ötletnek tűnt, de így utólag visszanézve gagyi hatást kelt és zavaró. Ugyanez volt a fotózás terén: akkoriban minden tizenéves rárakta az iWiW-es profilképére a poszterizálás szűrőt. (Én is egy underground művésznek éreztem magam tőle.) Na most pontosan erre a különlegesnek szánt képiségre példa az Oasis 2002-es Heathen Chemistry című albumának borítója. Értem, hogy egy kötetlen közös pillanat ábrázolása volt a cél (a tagok a metróállomáson ácsorognak), de ez a lazaság a mesterséges vizuális köd miatt egyáltalán nem jön át, a kép inkább creepy lesz és realitásvesztett. (A zenekar mintha kicsit valóban el is szállt volna: lassan dolgoztak, Liam szart az egész albumkészítésre, sőt egy csomó félkész szám idő előtt kiszivárgott.) És az album zenéje pontosan ugyanúgy nem lett maradandó, mint a borítója. Mindez persze jól mutatja az ezredforduló problémáját: az Oasis által megreformált britpop már épp lendületét vesztette, de még éveket kellett várni arra, hogy az újabb indie-hullám elinduljon. Az viszont már egy másik történet…